Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a pergő-forgó, táncot ropó, kacér Északi Szél. Északi
Szél természeténél fogva örök-mozgó volt. Bölcsője az az égöv, ahol bár úgy tűnhet, minden
mozdulatlan és rideg, azonban ha kicsit közelebb hajol az emberfia és átnéz a jégen, meglátja
a fagyban a nyüzsgő életet. Amely igazi prizma-játék. Éppen olyan, mint amikor a háromélű
üveghasáb pompás alkotószíneire bontja az egyhangúnak tűnő fehér fényt.
Így esett meg, hogy hűvös szelünk szokásos felderítő körútján a helyenként haragoszöld,
helyenként pedig havas-jeges felszín, és a vakító kék boltozat között belefeledkezett kellemes,
rutinszerű kavargásába. Hiszen micsoda élmény is összekócolni a rendre dermedt fűszálakat.
Vagy az apró jégszilánk-gyermekeket leválasztani marcona jégtömb-anyjukról, akik aztán
bukfencezésükben jég könnycseppeket hullatnak a váratlanul jött felnőtt lét küszöbén. A
pingvinek masszívan álló tollrendjei közé való besorolás pedig igazi kihívás.
Szelünket beletemetkezettségében akkor érte a rideg Éj, amikor éppen azon munkálkodott, hogy
egy jegesmedve fehér bundája alá kergesse be a morgolódva rendetlenkedő iker-bocsokat. Azon
kapta magát, hogy a Sötétség szorongatja. Meglepettségében megtorpant. Megszűnt szél lenni.
Kihűlő csomójában félelem fogta el. Még sosem történt vele ilyesmi, hogy figyelmetlenségében az
éjszaka sötét, dermesztő magánya tetten érte, és szél mivoltát a hideg talajhoz szegezte. Először
úgy vélte, ahogy sokan gondolják hasonló, hirtelen támadt rossz helyzetükben, hogy ez vele nem
történhet meg. De most ott feküdt, tehetetlenül.
-Mégis csak én lennék itt, ebben a kilátástalannak tűnésben? – Kérdezte magától és a helyzettől
egyszerre.
Ahogy lényeg nélküli, vonagló önmagát próbálta életre hívni, rettegés fogta el. Félt, hogy
megszűnik létezni. Kis maradéka is kialszik. Remegett, amennyire engedte a fekete Éj, jeges,
rátelepedő, nyomasztó tenyere. Közel s távol nem volt egyetlen kóbor Fényfosz Lányka sem, akit
visszatükrözhettek volna az északi vidék tiszta, fehér foltjai. Rémületében segítségért kiáltott.
-Mi lesz velem? Megszűnök létezni. Segítsen valaki!
A reménytelenségben még jelenlévő remény már haldoklott. Ekkor hirtelen…
Hirtelen feltűnt az égen egy sosem látott színekben ragyogó, hullámzó függöny. És Északi Szél
újra érezni kezdte zsibbadt tagjait a színes derengésben.
-Ki vagy Te? – Kérdezte elcsukló hangon a közeledő kellemes jelenségtől.
-Szervusz. Északi Fény vagyok. – Mondta az éjszakai észak festő.
-Köszönöm, hogy megmentettél. – Hebegte éledező szelünk.
-Ne köszönj semmit. Nekem az a dolgom, hogy bizonyos időszakokban feltűnjek a sarki
pólusokon. Tegnap is itt voltam, de csak egy álmatlanságban szenvedő Sarki Rókába botlottam.
Örülök, hogy ma találkozhattam Veled, kedves… Ki is vagy Te pontosan?
-Én az Északi Szél vagyok. Azaz hogy voltam egészen addig, amíg rettenetes Éj ki nem
vetkőztetett szél-valómból. De most, hogy jöttél ismét érzékelhetem Szél formámat. Én Fény
nélkül nem létezem. – vitte le hirtelen a hangsúlyt.
-De hát, nem értem… Akkor miért vártad meg Éj Úr érkezését, ha ilyen hatással van rád? –
Csillogott csodálkozva a Fény.
-Nem vártam. Belefeledkeztem a mozgolódnivalómba, és amikor eszméltem, Ő Sötétsége már a
tarkómon volt. – Válaszolt bűnbánóan a Szél.
Északi Szél még mindig remegve, de már megkönnyebbülten a színesen villogó éjszaka kellős
közepén egy csendes imát mormolt, hogy kaphatott további élet-lehetőséget az előző félelmetes
tapasztalata után. Elhatározta, hogy ezentúl azzal együtt, aminek most birtokába került,
tudatosabban és figyelmesebben fogja élni ajándék mindennapjait…
fotó forrása az internet
A Szél és a Fény találkozásának emléke az üveggolyó. Együtt élnek tovább az üveggolyók sűrített
kis világaiban. Emlékeztetve bennünket arra, kik néhanapján kezünkbe veszünk egy üveggolyót,
hogy soha ne felejtsük el, kilátástalannak tűnő helyzetekből, furcsa szituációkból, meglepő
találkozásokból, „ezvelünknemtörténhetmeg”-ekből a legkülönlegesebb, nem várt folytatás-
forma alakulhat ki, ha bízunk. Olyasféle akármi, amelyre nem számítottunk. Irányváltások, új
lehetőségek.
Ki gondolta volna, hogy egy sötét, szorongatott helyzetnek valami olyasmi lesz az emlék-
végkifejlete, ami gyönyörködtet, ami egy másik kristály-világba repít, ha a fény felé tartva
próbáljuk felfogni szépséges, csillogó gömblényét.
A mozdulatlanságban, ha tetszik, a fagyban benne van az élet. Ha rápillantunk egy üveggolyóra,
némának tűnik, de ahogy közelítünk felé, úgy fog egyre hangosabban, csillogó én-zenéjével,
színes történeteket mesélni. Próbáljuk meg megérteni a körülöttünk létezőket a maguk apró vagy
nagyobb valóságában.
Ha egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy az akármi-valami ilyen, olyan, amolyan szótlan
alakot ölt, azonnal vizsgáljuk meg egy érzékeny belső nagyítón keresztül és észre fogjuk venni
a mikroszkopikus lélek táplálékokat, amelyek által emberségünk hízik, és egyre csak hízik. És
így leszünk érzékenyek a „láthatatlanra”, arra a csillagporra, amit a Teremtő azért hintett a Föld
bolygóra, hogy az emberek jártukban-keltükben felszippantásukkal csiszolódjanak, csiszolódjanak,
csiszolódjanak… Arra a formára, amely a kezdet-kezdetén volt csak ismeretes, mert az azóta zajló
korcsosulásban eredeti alakját vesztette az ember-idom.
Ne felejtsük hát észrevenni, és felszedegetni vándorlásunk során a nekünk szánt
csillagporszemeket… Ne mulasszuk el kézbe venni az üveggolyókat…
Íme végül a legelső, legnagyobb, legszebb és legigazabb, északi fénnyel bélelt üveggolyó…:)
/ Koncz Andrea írása /
Drága Csilla, köszönöm:-)
