2010. november 1., hétfő

Életigenlés


Azért ezen a napon a családomnak mindig elmondom, 
ha a földi utam egyszer végetér,
 engem a temetőbe ne vigyenek...
...hamvaimat tegyék a kert egy szegletébe, 
vagy szórják szét egy vidám party keretében,
ahol a fiaim zenélnek,
 a vendégek énekelnek,
 és mindenki hófehér ruhában táncol...


13 megjegyzés:

bruercsi írta...

Igen, igen. 2 hete voltunk temetésen a családommal és mi is ezt beszélgettük a Húgommal.

Unknown írta...

Valamelyik keleti kultúrában, nem tudnám most megmondani melyikben, de az újszülött érkezésénél sírnak és a temetéseknél énekelnek, fehér ruhában. Sokat gondolkodtam ezen, miért is van ez így, értem én, de van eset, amikor nem tudnék énekelni egy-egy halottam mellet...
Én azt szeretném, ha egy dombtetőn, egy fa árnyékában temetnének el, ahol csend van és nyugalom.

Agyból Buddha írta...

Ez nekem tetszik!
Bárcsak az ilyen hozzáállásból lenne hagyomány!

Tímel írta...

De jó ezt olvasni!
Én is hasonlóképpen gondolom:) Hamvasztás, hamvak szétszórása egy olyan helyen,ahová nem lehet elzarándokolni egy évben egyszer gyertyát gyújtani. A ruhák pedig a szivárvány színeiben pompázzanak,a fekete és sötét kifejezetten tilos!
Miért nem lehet azt ünnepelni, hogy visszamegyek oda, ahonnan átutazóba jöttem egy pillanatnyi időre? Mindemellett megértem a még maradók hiányérzetét. A spirituális élet hiánya okozza. Belevakulunk az anyagba, pedig "ami múlandó, az nem igaz ":)

Colette írta...

Ami múlandó, az nem igaz... :-))) Nem akartam mástól idézni, de ha választottam volna, akkor bizonyára ezt a mondatot.
Amit még gondolok erről, és amiért talán ez most még nem hagyomány, hogy mindenkinek olyan temetésre lenne szüksége, amilyen az élete volt.
A ma élő emberek közül már egyre többen vannak olyan gondolati szikrával beültetve, hogy a temető nem lesz nekik elégséges "nyughely", már mint a poraiknak:-)

Monika írta...

Én is a hamvasztáson "gondolkodom".De a szétszórásra azért nem tudok -most még?- igent mondani,mert az ittmaradtaknak szükségük van kisírni magukat egy kézzelfogható helyen. Ez nem jelenti azt,hogy egyetértek ezzel a halottkultusszal,ami most zajlik, de értelmes,érző módon valahogy meg kellene tudni élni a gyászt is.
Édesanyám kérte,hogy legyünk fehérben a temetésén.Nem tudom,hogy miért fejeltettük el teljesíteni ezt a kérését...:( Ma már nagyon sajnálom.
A temetésen én sem tudnék vígadni. Szüksége van az ittmaradóknak a gyászlásra,sírásra pszichológialiag,akárhogy is nézzük.

Egy fa alatt,békés környezetben ,ez gyönyörű,csak azt hiszem nálunk ezt nem lehet...

Colette írta...

Drága mammka, értelek én... csak egy kérdés... az itt maradottak, kit siratnak ilyenkor? Szerintem magukat... no ezért kérem tessék csak vígadni:-)
A halál nem elmúlás, csak a fizikai síkon... csak egy ki vagy belépés...no ez már nézőpont kérdése.

Kékmadár írta...

De miért is ne sirathatnánk magunkat?! Miért nincs ennek létjogosultsága? Miért nem vallhatjuk be?! Miért ne sirathatnánk a ki nem kerekedhetett életet? Hiába lépsz te át a túlsó partra, ha a másik, vagy többen mások itt maradnak kapaszkodó, támasz, együttérzés, midnannapok megoszthatósága nélkül. Az elmenőnek ünnep lehet a halál, de a maradónak gyász és veszteség és ezeknek az érzéseknek is van helye a nap alatt.

Colette írta...

Kedves Türkizkékmadár, mert az érzelmeink is a fizikai világhoz kötnek... túl kell rajta emelkednünk, neked mondom, aki éppen most szárnyakat növeszt? Ez olyan érzéketlennek tűnhet, de inkább érzékek feletti... no majd váltunk néhány szót inkább élőben... a következő alkotónapon.

Csilla böködéje írta...

Érdekes volt olvasni a bejegyzést és a hozzászólásokat is. Mint annyi mindenben itt is részigazságok vannak. Persze ez csak az én véleményem. Az elmúlt három évben eltemettem a testvéremet (hosszú betegség után ami megviselte a családot is. Láttuk elfogyni) és az édesanyámat aki egy reggelen nem ébredt fel. Hívő ember vagyok, úgy éreztem haza tértek teremtőjükhöz. De! Úgy gondolom, hogy a halál a temetés napja ezzel együtt nem a vigadozás ideje és a gyászunkat is meg kell élni. A fehér ruhával esetleg próbálkoznék, bár egy pap barátunk szépen megfogalmazta a jelentőségét. Ez egy jel, a gyásznak a jele. Akik velem találkoznak azok jó esetben kerülik a hangoskodást, tisztelik a gyászolót. Nővérem halála után a sógorom aki szintén hívő ember, azt mondta a végtisztességet a halott földi maradványainak tisztességgel meg kell adni (túlzások nélkül természetesen) hiszen ez a test élt velünk együtt. Ezt láttuk, öleltük fizikai valójában. Elnézést ha hosszú voltam, csak még nagyon friss az élmény. Azért azon is el lehet gondolkodni, hogy egy szülő esetleg gyermek elvesztésénél lenne e kedve bárkinek is örömködni és fehér ruhában táncolni. Ugye hogy nem?

Csilla böködéje írta...

:-) Még egy gondolat: és valóban miért is ne sírhatnánk, sajnálhatnánk magunkat. Ebben a fizikai világban élünk, szeretünk , születünk és innen megyünk el. Az életünk része.

Kékmadár írta...

Ó, Colette, én a szárnyaimat már évtizedek óta növesztem! Életre szóló feladat az! Sajnos, én a következő alkotónapot valószínűleg kénytelen leszek kihagyni, és most annyira feszít a téma, hogy muszáj megint reagálnom! Én nem vagyok a keleti tanok híve,- különösen nem abban a formában, ahogy azokat a nyugati ember a saját kényelmére alakítgatja - tehát egészen máshonnan közelítem meg a dolgokat. A vágyaknak és az érzéseknek, a boldogságnak, a szomorúságnak, a gyásznak igenis van helye az életünkben. A Teremtő érző, vágyakozó lényeknek alkotott meg minket. Ha elveszítünk valakit, akit szerettünk és aki szeretett minket, akkor "ideje van a sírásnak". És szükség is van rá! A mi kultúránktól, a mi magyar gyökereinktől, hagyományainktól és lelki alkatunktól szerintem totálisan idegen az a hozzáállás, hogy táncoljatok a síromon. Tudjuk,hisszük hogy aki elköltözött - a magyar nyelv milyen szépen ki is fejezi a hitet, hogy aki meghalt tovább él csak máshol - jó helyen van. Túl kell lépni a veszteségen, de időt kell adni ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen. A gyász nem egyenlő a pusztító, leépítő önsajnálattal. (Persze, ilyen is van, de az egy külön téma.)A gyász egy út, amelyet bejárva sok mindent, amit addig "tudtunk", "ismertünk" a sajátunkká teszünk. Megélt élménnyé válik, a személyiségünk formálójává, a részünkké. Az egyszerű magyar paraszt évszázadok óta hónapokban méri a gyászidőt. Évszázados tapsztalotok alapján, amit ő a zsigereiben hordoz (és aminek ma már a tudományos alapjai is ismertek). Én azt fogom kérni, hogy úgy temessenek el, ahogy nekik jó. Ahogy az az ő lelküknek a legtöbbet adja. Tegyenek koporsóba, hamvasszanak, alakítassanak át gyémánttá (már ilyet is lehet:-) nekem mindegy lesz. A temetésem nekik segítsen a feldolgozásban, őket vigye közelebb az elfogadáshoz, és a gyászút VÉGÉN található örömhöz. Ölellek, M.

Colette írta...

Szép gondolatok... nem kell, hogy bárkinek igaza legyen, mindenkinek van egy igazsága...
... az enyém, hogy az élet örök, és ez maga a CSODA..., nekem minden pillanatomat beszövi, és szertném, ha a halálom és a rám való emlékezés pillanatait is átszőné ez a gondolatrezgés.
Keresztény magyarnak vallom magam, de ez nem zárja ki, hogy átértékeljek időnként dolgokat magamban az univerzum törvényei alapján... ez ugyanis számomra felülírja a római keresztény értékrendet... ez az én szemszögem.
Van nekünk megszívlelendő hagyományunk, de gúzsba kötő is, amikkel ideje volna egy új kor hajnalán leszámolni.